3. rész (első fele)

Ősz... egyesek szerint az egyik leggyönyörűbb évszak, szerintem az egyik legrosszabb. Jó, oké, a színes levelek, meg minden, de az időjárás borzasztó. Egyszer süt a nap, aztán esik, de utána kisüt, aztán fúj a szél, utána nem... Ma például van vagy öt fok és itt ülök az irodámban, várom Justint, aki már tíz perce késik. A kötött pulcsim ujját húzogatom és percenként az órára pillantok. Átolvasom a jegyzeteimet. Éppen egy tollat keresek, hogy kijavítsam az egyik helyesírási hibát, mikor kivágódik az ajtó és Justin jelenik meg, átázott pulcsiban és vizes hajjal.
  -  Húsz percet késtél! - pattanok fel. Bocsánatkérően elmosolyodik, majd leveszi magáról a pulóverét. Pólója helyenként vizes, haja szintén. - Te jó ég! - veszem el tőle a fölsőt, majd a radiátorra terítem. A bent levő szekrények egyikéből kiveszem a bordó takarómat és a kezébe nyomom.
  -  Bocs, csak esett az eső... és... mindegy... - legyint és betakarózik. Vacogva ül le a székre. - Olyan kényelmetlenek ezek a székek, hogy bírod? - fintorog.
  -  Régóta ülök rajtuk. Szóval meséld csak el, hogy mi történt?
  -  Nem fontos!
  -  Justin! Azért jársz ide, hogy megnyílj előttem! Nekem bármit elmondhatsz!
  -  De nem akarom... - vágja be a durcát. Szemöldöke összeszalad és alsó ajka előrébb csúszik.
  -  Kérlek, meséld el! - guggok le elé.
  -  Nem! - ismétli és félre néz. Felállok és az ablakhoz lépek.
  -  Nem bízol bennem? - kérdezem és az ablakon legördülő esőcseppeket nézem.
  -  De, csak...
  -  Hazudsz - fordulok felé mosolyogva -, nem hibáztatlak. Már kemény három napja ismerjük egymást. De azért remélem, hogy ez változni fog.
  -  Selena volt nálam... Veszekedtünk, azt mondta, hogy utál és undorodik tőlem. Legszívesebben letagadná, hogy együtt voltunk, szeretne elfelejteni és szégyell engem. Aztán a fejemhez vágta, hogy akkora seggfej vagyok, hogy csodálkozik, hogy beférek a házba...
  -  Erre te? - fordulok felé. Az ölébe ejtett kezeit tanulmányozza.
  -  Nem mondtam semmit. Csendben gondolkodtam, hogy van-e a szavaiban valami. De... Nem is tudom...
  -  De...?
  -  Arra jöttem rá, hogy nekem a vele töltött idő jó volt, és boldogok voltunk. Persze voltak kisebb mosolyszünetek, de szép pár voltunk. Nem mondom hogy hiányzik, de...
  -  De hiányzik... - suttogom mosolyogva.
  -  És az ő szavait hallgatva kétségbeestem. Ennyire önző lettem volna, hogy nem figyeltem az Ő boldogságára? Egyszer sem panaszkodott, mindig mosolygott és nevetett... aztán mikor elhagyott, egy világ dőlt össze bennem. Soha nem érzetem még magam annyira egyedül, mint akkor.
  -  És azóta vannak ezek a problémáid... - inkább kijelentés volt, mint kérdés.
  -  Igen, de én csak menekültem. Menekültem a sok gond elől, mert féltem, hogy beszippant ez az egész és... és végem. De még nem történt ez meg. De úgy érzem, ha nem teszek ellen, akkor hamarosan bekövetkezik. Talán ezért jöttem el hozzád. Mert segítséget szeretnék, hogy valaki segítsen! - néz rám könnyes szemekkel. Ellököm magam a faltól és odamegyek hozzá. Megfogom a karját és felhúzom.
  -  Én segítek! - mosolyogok és megöleltem.