3. rész (második fele)

Köszönöm a komikat <3 :) A következő a helyzet. Részt, csak hétvégén tudok hozni, de akkor bármennyit, időmtől függően. DE, csak akkor, ha kapok komikat <3 :)

Igyekszem tiszta fejjel gondolkodni, annak ellenére, hogy Justin Bieber a vállamon sír. Persze mire jó egy pszichológus? Vele beszéled meg a gondjaidat. Már negyed órája simogatom a vállát, de még mindig nem enged el. Egyre szorosabban kapaszkodik belém.
- Tudod - dünnyögi a mellkasomba -, azt hiszem, hogy túl vagyunk a holtponton... - mondja, mire felnevetek.
- Túl! Túl, bizony! - pár perccel később elengedem. Megtöröli az arcát és feláll.
- Azt hiszem mára végeztünk - mosolyog, majd leveszi a pulcsiját a radiátorról, ami még mindig vizes.
- Késtél, van még 20 percünk - ülök le mosolyogva a székemre. Visszateríti a pulóverét, had száradjon, ő pedig ismét helyet foglal a kényelmetlen széken.
- Szóval... mit csináltál tegnap? - vonom fel a szemöldököm.
- Aludtam, ettem, twittereztem...
- Semmi értelmeset - bólintok.
- Semmi értelmeset - ismétli vigyorogva.
- Mesélsz nekem a gyermekkorodról?
- Nem... Persze - sóhajtja, mire elmosolyodok.
- Szóval?
- Csak akkor, ha te is a tiédről...
- Mi? Ez így nem fair! Én vagyok a pszichológus és te vagy a beteg!
- Kíváncsi vagy? Én is! - idézi a szavaimat.
- Gonosz vagy, de nagyon! - sziszegem. - Te kezded...
- Hát... a szüleim még nagyon kics i koromban szétmentek. Mind a kettőjükkel jóban voltam és vagyok is, de anyámmal éltem. A nagyszüleim közel álltak hozzám, különösen a nagyapám. Sokat voltam velük. Finoman fogalmazva nem voltunk a leggazdagabb család a környéken. Rengeteget kellett dolgoznia anyának, hogy elő tudjuk teremteni a megélhetésünket, aztán jött a Youtube videó, a többit pedig gondolom tudod - mosolyog szerényen.
- Persze - bólintok somolyogva.
- Te jössz! - dől előrébb a székben.
- Hát... Mikor négy éves voltam, anyukám elhagyott minket. Nem kellettünk neki. Apámmal éltünk, Kelly és én. Apa rengeteget dolgozott, alig láttuk. Megpróbált normális életet teremteni nekünk, több-kevesebb sikerrel. Tizennyolc voltam, mikor Kelly meghalt. Egyik délután, mikor hazaértem, nem volt otthon. Gondoltam még suliban van, vagy átment Sam-hez. Akkoriban sokat jártak egymáshoz. Kezdtem nyugtalan lenni, mikor apa nyolckor hazaért, de Kelly még nem. Másnap reggel felhívtam Sam-et, aki azt mondta, hogy tegnap délután óta nem látta. Hívtam a rendőrséget. Bejelentést tettem egy eltűnt személyről. Azt mondták, hogy meg kell várnom a 24 órát. Hisztiztem egy sort, aztán kinyomtam őket. Aznap nem mentem iskolába. Tizenegykor megcsörrent a telefonom. A rendőrségről kerestek. Azt mondták, hogy találtak egy 12 éves lányt. Egyből készülődni kezdtem, hogy elmegyek érte, de a nő csak ennyit mondott: "Hölgyem... Attól tartok, hogy a kislány többet nem mehet haza..." Erre én visszakérdeztem, mire ő: "Sajnálom, de mikor megtaláltuk, már rég halott volt. Már nagyon rég..." - néhány könnycsepp csurog végig az arcomon. Beleborzongok az emlékekbe.
- Sajnálom...
- Én is...
- Most már tényleg megyek! - áll fel.
- Oké! Szia! - ölelem meg gyorsan, majd kimegy. Persze, hogy itt hagyja a pulcsiját.