4. rész ~Utállak!

Álmosan nézek fel a könyvből, mikor Justin bejön. Kint ismételten hideg van és esik az eső, de most nem csurom víz.
- Miért van rajtad napszemüveg? - teszem félre a ponyvát.
- Bántja a szemem a fény... - von vállat ártatlanul. Körülnézek a szobában. Mindössze egy kis olvasólámpa világítja be a teret. Kinézek az ablakon, a nap sem süt. Értetlenül meredek rá. - Mi van? - néz (valószínűleg) a szemembe.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy ilyen hülye vagyok...? Ez sertő - nézek rá szúrósan.
- Hát izé... miért gondolnám hogy hülye vagy?
- Justin Drew Bieber! - kiabálok. - Most azonnal leveszed azt a vackot a fejedről, vagy...
- Vagy...? - lép hozzám olyan közel, hogy ajkainkat néhány hajszál válaszja el egymástól.
- Vagy... Ööö... Justin! Ne csináld ezt! - lépek hátrébb és azzal a lendülettel lekapom a fejéről a szemüveget.
- Ezt most miért kellett? - ordítja. Döbbenten nézem a jobb szeme alatt levő monoklit.
- Justin... mit csináltál? - suttogom.
- Semmit! Semmi olyat, amihez közöd lenne! - kiabál még mindig.
- Miért csinálod ezt? Miért kiabálsz? - mondom halkan még mindig és a kezemben levő napszemüvegre nézek.
- Mert! Utálom ezt a tetves helyet! Utálok idejárni! Utálok mindent! Utálom az életem! Utálom ezt az egészet! - lép oda hozzám és kitépi a kezemből a szemüveget, majd hátrál egy lépést. - Utálom, hogy nem lehetek normális! Utálom ezt a szobát, utálom a képeket a polcon, utálom, hogy nem lehetek olyan boldog, mint mások, mindent utálok! Nem értem, hogy miért kell idejönnöm! Utálom, hogy mindenki úgy kezel, mint egy fogyatékost, mióta itt vagyok! Utálom, hogy beszélnem kell a problémáimról, hogy faggatsz, hogy válaszolnom kell! UTÁLLAK! - ordítja. Csendben hallgatom, majd felnézek.
- Kifelé - mondom halk, de határozott hangon.
- De...
- Azt mondtam kifelé! - kiabálom. Felveszi a kapucniját és kimegy. Az ajtót jól becsapja maga után. Hívom Scootert.
- Én ezt nem csinálom! -  hadarom hisztérikusan.
- Mi történt?
- Nem normális! Olyan dührohamai vannak, amiket nem tudok kezelni! Én ezt így nem csinálom tovább! Még csak egy hete jár hozzám, de már elegem van! Feladom... - suttogom az orrnyergemet maszírozva.
- Mondtam, hogy nehéz eset és makacs... Türelem kell hozzá, mondtam... - védekezik.
- De ennyi? Ez nekem nem megy! Egyszerűen nem tudja korrigálni magát. Ráadásul ő az első kezeltem... és...
- Nyugodj meg! Ott van most?
- Elment...
- Nem, itt vagyok - nyit be halkan Justin.
- Na mindegy, majd visszahívlak, szia! - nyomom ki.
- Itt vagyok - suttogja ismét Justin.
- Mit akarsz még? Esetleg bővebben kifejteni utálatod okát? Köszönöm, de nem vagyok rá kíváncsi! - emelem fel a hangom.
- Nyugi már! - indul el felém.
- Justin, kérlek menj el! - nézek rá könyörgően.
- Figyelj! - fogja meg a vállam. - Nagyon sajnálom... Én nem utállak... Csak egyszerűen nem bírom ezt az egész szarságot... - karjai ernyedten hullanak maga mellé.
- Nincs semmi baj, de most ne akadj ki...
- Mégis...? - kezdi, de félbeszakítom.
- Fel fogok neked írni egy erősebb nyugtatót, oké? - mondom lassan és megfogom a vállát.
- Rendben...  Ha ez segít - sóhajtja.
- Hidd el, segít - mosolygom. - Gyere ide, te! - tárom ki a karom és megölelem.
   Nem tudom, hogy ilyenkor mi játszódik le benne. Pedig érdekelne.
   Az ég kiderül és a nap kósza sugarai betalálnak az irodámba, világosba borítva mindent. Justin velem szemben ül és csendben engem néz. Én pedig őt. Az arcvonásait tanulmányozom. A szeme dőlését, az orra vonalát, az ajkait.
- Elmondod, hogy hogyan szerezted? - töröm meg a végtelennek tűnő csendet.
- Érdekel? - kérdez vissza, mire bólintok egy aprót. - Tegnap este bulizni voltunk és beszóltak nekem. Nekem pedig szokásos módon eldurrant az agyam és neki mentem a srácnak.
- Mit mondott?
- "Nézd már! Ott van az a csíra Bíbör... Azt hittem, hogy csak a TV-ben ronda, de tévedtem... Még a Selena Gomeznek sem kellett... Gáz a srác... Totálisan..." - idézi. Megcsóválom a fejem, majd egy papírt adok át neki az asztal felett.
- Napi két szem. Egy reggel, és egy este, oké? Ezzel ki tudod váltani.
- Köszönöm - tápászkodik fel.
- Akkor holnap - mosolyogok. - Justin! - szólok utána.
- Igen? - pördül meg.
- Ne figyelj rájuk! Tudom, hogy nehéz, de egy idő után majd észre sem veszed őket. Tapasztalat.
- Allie... Én sajnálom... Ígérem, soha többet nem fog előfordulni. Cserkész becsszó - mondka halkan, mire elmosolyodok.
- Semmi baj. Azért vagy itt, hogy ezt megoldjuk.
- Hálás vagyok. Tényleg - néz a szemembe, majd választ nem várva kilép az ajtón.