~Epilógus

De csak mert ennyire szeretlek titeket*-* <3

   Szóval... Mikor az ember rájön, hogy hazugságban élt, kicsit magába zuhan. Olyankor bárki mondhat neki bármit, ő nem fog figyelni semmire. De egy kis csoda is elég hozzá. Egy kis csoda, hogy minden megoldódjon.
Az emberek nagy része, pedig csodára vár. De ha nem hiszünk a csodákban, mégis mit szeretnénk?
   Boldog voltam Justin-nal. Ezért is szerettem volna papírra vetni csöpögős történetünket.
   Engem álmodozónak neveltek. Mindig is el tudtam töprengeni a dolgokon és a bizonyos Mi lett volna, ha... feltételezés több ezer verzióján. Mi lett volna, ha nem esek kómába? Ha nem álmodom meg  ezt az egészet? Ha nem leszek szerelmes? A válasz egyértelmű. Most nem lehetnék végtelenül boldog.
   Az irodámban ülök és arra várok, hogy Shay ideérjen. Aranyos lány. A szülei elváltak, ő pedig öngyilkos akart lenni. Szuicid hajlam miatt nálam kötött ki. Csak öt évvel fiatalabb, mint én.
   Lassan nyolc hónapja, hogy magamhoz tértem. Justin azóta eljegyezte Selenát és boldog. Ennek örülök, tényleg.
   Néha álmodok. Néha egy-egy "emlék" jelenik meg előttem, amin akarva, akaratlanul is elmosolyodok. De nem bánok semmit, mert jó volt, mert minden egyes percét élveztem. Szóval miért bánnám?
   Kint szakad az eső. Ritkán vannak ilyen csúnya viharok, de remélem, hogy Shay gond nélkül ideér.
   Miközben írok, kopognak.
  -  Gyere! - mosolyodok el megkönnyebbülten, de aztán rájövök, hogy bezártam. - Jövök már! - pattanok fel. - Szia Sha... - kezdem, de elakadok a mondat felénél.
Egy velem egyidős, pimasz arckifejezésű fiú áll előttem.
  -  Alicia Green, jó helyen járok? - mutatja fel a kis cetlit, amin a nevem és az irodám száma olvasható. De én nem foglalkozok vele, csak dermedten állok és nézem. Tekintetemmel falom haját, ajkát, orra ívét, majd a szemét. Térdeim iszonyatosan remegni kezdenek. Soha nem gondoltam volna, hogy még találkozok vele. - Hahó! - integet a szemem előtt, mire megrázom a fejem.
  -  Igen, én vagyok. Mit keresel itt? - kérdezem teljesen lefagyva.
  -  Valamilyen... Caroline hívott, hogy... Találkozni akarsz velem, nos, itt vagyok!
  -  Kelly... - suttogom, lehunyt szemekkel, majd elmosolyodok. - Gyere beljebb - állok félre az útból, mert rájövök, hogy teljesen elbarikádoztam az ajtót. Biccent egyet, majd átlépi a küszöböt, én pedig úgy érzem magam, mint egy évvel ezelőtt.
   Justin helyet foglal az egyik széken, én pedig leülök vele szemben.
  -  Kényelmetlenek ezek a székek - fészkelődik, mire egy hatalmas gombóccal a torkomban felnevetek.
  -  Oké, Justin, szóval...? Miért vagy itt? - kérdezem suttogva. Próbálom legyűrni a percenként bevillanó emlékeket. Justin engem figyel.
  -  Azt mondták, hogy beszélni szeretnél velem - mondja, majd egy angyali mosollyal ajándékoz meg, amitől egy pillanatra megáll a szívem.
  -  Hát... Én nem rád számítottam - suttogom mosolyogva. - Hanem Shay-re.
  -  Ő kicsoda? - villantja meg a híres féloldalad mosolyát.
  -  Egy lány, akit kezelek... Nagyon aranyos - mondom zavartan.
  -  Elárulhatok neked valamit? Ez lehet, hogy nagyon furcsa lesz, de...
  -  Igen...? - hajolok kicsit előrébb.
  -  Szóval ez most kicsit érdekes lesz, de... Ismerlek - pillant fel a mondat végén, mire egy kicsit elfelejtek levegőt venni. - Mármint... Én... - keresi a szavakat. - Én... Szerepeltél az álmaiban. Minden egyes nap - kulcsolja össze kezeit maga előtt.
  -  Miféle álmok? - kérdezem remegő hangon.
  -  Hát... - aztán olyan dolgot tett, amire nem számítottam. Elpirult.
  -  Oké... Kérlek áruld el - könyörgök reményteli hangon.
  -  Miért érdekel ez téged ennyire?
  -  Mert... Mert... - felsóhajtok. - Kómában voltam több, mint hét hónapig és... Álmodtam - nézek zavartan az ölembe ejtett kezeimre.
  -  Velem? - kerekedik el a szeme.
  -  Veled - bólintok egy aprót. Döbbenet ül ki az arcára, ami nevetésre késztet. Nem arról vagyok híres, hogy visszatartom.
  -  Ne nevess, Allie! Ez komoly! - mikor kimondja a nevem, megdermedek. Honnan tudja...?
  -  Tényleg nem - bólintok. Egy pillanatra összezavarodok és hagyom, hogy az összes érzelmem kiüljön az arcomra, de aztán gyorsan el is tűntetem.
   Csendben nézzük egymást, majd megszólal:
  -  Mikor először veled álmodtam, ősz volt. Teljesen elhittem, hogy ez a valóság. Az álmok pedig folytatódtak és...és... Kerestelek, tudod? Minden egyes nap. Az összes velem szembe jövő, barna hajú lányt megnéztem, abban reménykedve, hogy ott vagy valahol. Hogy vársz rám. Aztán felhívtál... Tudom, hogy te voltál az. Nem akartam elhinni... Imádtam lefeküdni aludni, mert tudtam, hogy ott leszel... Aztán egyszer csak abbamaradtak az álmok... Nem voltál többet... Emlékszem, hogy az utolsó álmomban...
  -  Megkérted a kezem, gyorskaját ettünk a tetőn... - fejezem be helyette, mire kerek szemekkel mered rám.
  -  És elterveztem, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk - nézett rám utána egy édes mosollyal az arcán.
  -  Tudod, hogy milyen érzés volt felébredni? - szakad ki belőlem, mire kíváncsian figyel. Felállok és az ablakhoz lépek. - Soha nem voltam még olyan boldog... Soha, érted? Erre felébredek egy francia kórház közepén, majd a halottnak hitt húgom sírva a nyakamba borul, aztán bejön Jake, mint kiderült Dr. Ben és közlik velem, hogy álmodtam, hogy minden csak egy tetves álom volt... - hagyom, a könnyek végigcsorogjanak az arcomon.
  -  Nem tudom, hogy melyik a jobb... - suttogja a fülembe. Ajka súrolja a nyakam, amitől kiráz a hideg. Nem tudom, hogy mikor lépett mögém. - Hogy tudni, ezek csak álmok, vagy pedig elhinni, hogy valóság, majd visszatérni a kemény jelenbe - suttogja. Lehunyom a szemem, majd hagyom, hogy szembe fordítson magával, tekintetével az enyémet keresi. - De tudod - nyalja meg ajkait -, hiányoztál, Cica! - suttogja, majd megcsókol. Tényleg. Nem álmodom, nem is képzelődök, hanem ez a valóság. Egyből elönt az az ismerős érzés, majd elmosolyodok. Fogalma sincs, hogy mióta várok rá. Hajába túrok és a lehető legközelebb húzom magamhoz.
  -  Szeretlek, Justin!
  -  Én is téged, Cica! - motyogja. - Örökké és még annál is tovább! - suttogja mosolyogva. Én pedig boldog vagyok, végtelenül.
   Mint a mesékben, a herceg elnyerte a hercegnő kezét. Összeházasodtak, született egy csomó szép gyerekük, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak!

Vége